Őseink a nyáj terelésére és a vagyon őrzésére, illetve vadászatra használták kutyáikat. Amelyik kutya azonban nem teljesítette jól feladatát, „nem sokáig ette a gazda kenyerét”. A könyörtelen feltételek között csak a legkiválóbb tulajdonságú egyedeket tenyésztették tovább, így a kutyák szilárd szerkezetűek, éberek, bátrak lettek és maradéktalanul teljesítették feladatukat. A több száz év óta tartó szelekció következtében kilenc magyar kutyafajtát tekinthetünk nemzeti kincsünknek. Tökéletesre nemesedtek őrző- és pásztorkutyáink, a megbízható, őrző-védő kuvasz és a méltóságteljes, tekintélyt parancsoló komondor. Terelőkutyáink a gyorsaság, a pontosság megtestesítői, mint az egyedülálló szőrköntösű, tanulékony puli, a tettre kész jelzőkutya, a pumi, az eleven vérmérsékletű, vidám mudi. Vadászkutyáinkat a kitartás, a szenvedélyes vadelhozó hajlam, a rendkívüli orr jellemzi. Ide tartozik az intelligens, rövid szőrű magyar vizsla és az időjárás mostoha viszonyait is jól tűrő, drótszőrű magyar vizsla. A hányatott sorsú erdélyi kopó napjainkig megőrizte vakmerő bátorságát, vadászóösztönét. Az elegáns, gyors magyar agarat ma már nem használják hajtókutyának, de fáradhatatlan vadűző képességét az agárversenyeken kamatoztatja külföldön is. A szakma legkiválóbbjai, a magyar kutyafajták
tenyésztését szívükön viselő szerzők nem kis büszkeséggel írnak a fajták eredetéről, értékmérő tulajdonságairól, tenyésztéséről, használhatóságáról, jövőjéről.